Asszonynak, cigánynak ott nem volt szava, hiába vörös most a férje arca, hiába üti mérgében a konyhaasztalt, remeg bele a kredenc is, ne kérdezze, ő úgyse tudja, kik voltak azok, melyik utcából, „nyugodjál meg, édes uram!”. Szólni kellett volna, hogy ne büdösözzék, ne gúnyolják, mert megint szült, a három mellé? Delet ütött, kapák feküdtek a biciklivason, azok itták a sört a kultúr előtt, tök volt az adu, gyufaszálakkal lett tele a bank. Köptek utána, egyik a sliccét is lehúzta, „nyálazd meg te, cigány kurva!”, röhögtek, ő befogta a gyerek fülét, nem hallott az meg semmit.
Sietett, mert otthon játszott a másik három, megbotlott, klaffogott a szandál a lábán, elvásott már mindkét pántja: „De ne idegeskedj, drága férjem, jó a régi nekem, nyáron kitart, ha mégsem, majd mezítláb megyek, az Isten úgyis megsegít, mert Laso-j o Del, jó az Isten!”
Anyja, ha élne, úgy mondaná, a jószerencse segít meg, aztán a kendőjét igazgatná, károgna, mint a varjú, őt szapulná; miért ment hozzá egy gádzsóhoz. A gádzsó nem értheti meg a cigányt, azok nem ismernek mást, mint a kellt, az az ő istenük, azért olyan istentelenek. Hiába mondta, nem olyan az ő férje, nem értette a buta asszony, „nyugodjon békében!”
Tanult ember az ő ura, van munkája idén nyárra, igaz, kicsi a pénz, de másnak annyi sincs. Csak az építkezésen az áram, vagy a kő ne csapja agyon, emiatt nem hagyja a szorongás. A baljában most a purdét rázza, egyéves sincs, sokat sír, hiába, gádzsó ő is, a másik három most már életrevalóbb, rúgják a bőrt, kérges lett a meztelen talpuk.
„András atya reggel itt volt!”
Hónaljáig ér a kerítés, ha áthajol rajta, nevetnek a gyerekek, olyan a pap, mint a búcsúban a bábos, aki a festett vászon mögött bujkált.
„Szeretjük, ugye, jobb ez annál, mint aki összeadott minket!”
A másik összecsapta a liturgiát, szúrt a szeme, ők meg alig várták, hogy szóljon a zene, nyekeregjen a brácsás, és kergesse őket a hegedű. András atya szelíd, segít, ha kell.
„Szólt, hogy a plebániára várnak este!”
E-vel mondja, hova hívták, a magyar is így szokta.
Előbb a kék zsinórra kitereget, aztán mind a négyet a lavórban kimosdatja. A férje inget vesz fel, ő meg a zöld blúzt, amit a turkálóból hozott. Szépen sétálnak majd a felső úton, kéz a kézben, hogy mindenki lássa, körbeülik a papot, akár a nyáresti tüzet. Ott lesz a szomszéd ember, aki a kapujukat csinálta, meg a felesége, „milyen szép a hangja!”, az özvegy tanárnő, aki korrepetálja a nagyobbik fiút, az újak, akik nemrég költöztek a falu végére.
Más nem hozza a purdét, de ők mindig egybe’ vannak. A gondnokasszony majd vigyáz rájuk, vele ellesznek a papszobában. Mert a férje szülei nem néznek rájuk, csak ezt mondják, csak ezt: „Miért hoztál ide cigányt? Miért nem vetettétek el a kölyköket?”
„De hisz’ ajándék volt az összes! A pap szerint mindenkinek meg kell bocsátani, csak te nem tudsz, édes férjem, túl hosszú a te listád, rajta van már minden utca! Ne kérdezd hát, kik voltak ott a kultúrnál délben!”
A plebánián lesz málnaszörp, meg a gondnokasszony tepertőse, szeretik a purdék nagyon, el is csendesednek tőle. Más ott a „miatyánkkivagy”, szebb, ha többen mondják.
„Kislányként azt hittem, és most ne nevess ki, drága uram, hogy ezt nem mondani, hanem kérdezni kell, illedelmesen, szépen.”
Nem mondja, de ha alszik a ház, ma is kérdi, talán egyszer megválaszolja az Isten.
Pungor András
foto: ©Soós Bertalan
Házasságot kötni, vagy házasságban élni akkor sem egyszerű, ha a jogi feltételek adottak. A társadalomban vagy helyi közösségekben meglévő előítéletek, szokások és hagyományok sok esetben megnehezítik vagy akár ellehetetlenítik a házasságkötést vagy hosszú távon megnehezítik a boldog párkapcsolatot és családi életet.
